Temilife

Valamelyik nap megkaptam: nem gyászolok eléggé.

Már bocsánat, talán látványosan kellene? Állandóan könnyesnek kellene lennie a szememnek? Bőgnöm kellene léptem-nyomon? 

Gyászolok. Amikor senki nem látja, amikor itthon vagyok egyedül. Vagy a buszon, a szobámba, még a barátaim előtt is. De nem teszem közzé!

Azért meg megpróbálok tovább lépni, élni, folytatni az életet? Nem roppanhatok össze. Az luxus lenne. Itt van még apum, akire vigyáznom kell. Mert Ő tényleg nagyon egyedül van. Hosszú idő után. És bár látom, hogy kicsit jobban van, nap mint nap aggódok érte. Mert én gyakorlatilag reggel 7-től este 9-ig nem vagyok itthon. Nincs nagyon kihez szólnia. Persze lefoglalja magát, de akkor is magányos, egyedül van a lakásban. És annyi mindent kellene megoldania, és én csak minimálisan tudok neki segíteni.

Igen, minden megy tovább! Csak most már nincs kire támaszkodnunk. Ketten maradtunk. Nincs senki. 

Erősnek tűnök, de gyenge vagyok.

" Még az előbb a szembe néztél

Erőtlen kezeddel megérintettél

Arcodra mosolyt erőltettél

S halkan súgtad fülembe

Ne félj!"

Egy már biztos kényszeres vagyok. Mindenben igyekszem a legjobb lenni, leggyorsabb, "legszebb", legokosabb, a LEG!

De mint minden amit igazán elhatároztam eddig bukó.  

Egyszerűen, minél jobban akarom, annál kevésbé megy. Tegnap is például lefagytam...nem először. Próbáltam tökéletes lenni, megfelelni a ki nem mondott, el nem várt... de nem ment. Pedig nagyon akartam, és jót akartam, és egyszerűen felsültem. Egy elég kényelmetlen helyzetben ráadásul. 

Ezt már a munkámban is észre vettem. Minél jobban akarom, nem megy. Pedig a számokat hozni kell. És ha nem hozod, bajba kerülsz. A lesz*rom érzés is csak ideig-óráig működik. 

És tanácstalan vagyok ilyenkor. Instrukciókra lenne szükségem. De nem mondják. Pedig néha kell. Olyan, amit tényleg lehet használni. Eddig volt segítségem, de most nincs. Elment...

Eszem azt mondja, menj tovább, jó úton haladsz...de a szívem mindig visszahúz. Tényleg meg kellene tennem azokat a lépéseket, amit egyáltalán nem akarok megtenni. Mindent nem veszíthetek el egyszerre. 

És nem a szerelemről van szó, hanem mindenről. Munka magánélet, család, barátok, minden. Legutóbb új életet akartam, elmenni, itt hagyni mindent, de nem megy. Pedig nem tesz jót nekem az, ha mindig visszatérek a "csapdába".

Ma is olyan embert kerestem meg, akinek a múltamban a helye, nem a jelen vagy a jövőben. Sok szenvedést okozott nekem anno, és tanácstalanságot. 

Üzenem: mindennek ellenére igyekszem, tudom nem kell, nem kérte senki, de saját magamnak kell megfelelnem, és ha ezzel változtatok a jelenlegi helyzeten, akkor már megérte. Nem gondolom túl, de én ilyen vagyok, nekem ezt kell tennem. Mindig megfelelni, még akkor is, ha senki nem mondja.

Bocsánat, hogy nem vagyok egy hétköznapi ember. 

Bocsánat, hogy nem vagyok a tipikus titkárnő, aki reggel 8 tól fél 5 ig dolgozik. Hogy nem kávé főzéssel telnek a napjaim. Hogy napi 8 órában nem a körmöm lakkozom és pletyka újságot olvasok. 

Bocsánat, hogy a hétvégéim nem szabadok. Hogy szombat reggeltől estig a bulira készülök. 

Bocsánat, hogy nincs saját lakásom vagy albérletem, amit csak havonta egyszer kell takaritanom. 

Bocsánat, hogy nincs bomba testén amiért keményen házszám volna évekig vagy örököltem volna a családtól

Bocsánat, hogy nem vagyok gazdag, nincs jogosítványom, diplomám és két nyelvvizsgám. 

Bocsánat, hogy nem járok minden héten bulizni nem megyek minden este koktélozni és nincs megszámlálhatatlan ismerősöm. 

Bocsánat, hogy nem vagyok a legjobb barát, barátnő. 

Bocsánat mindenért ami nem vagyok. 

De büszke vagyok mindarra ami igen. Amit elértem és amit el  fogok érni! 

- Miért tértél vissza? Miért kezdtél el normális életet kezdeni? Miért hagytad, hogy beléd szeressek? Pedig tudtad, hogy nem maradhaszt. Én megbíztam benned. Ha tudnád mi az igaz szerelem eszedbe se jutna megint elhagyni. Elég! Amikor először tűntél el mellőlem megfogadtam, hogy soha nem foglak elfelejteni. De tudod mit? Ezek után esküszöm soha többet nem fogok egyetlen gondolatot rád pazarolni. Többé nem akarlak látni.

- Te jó ég, haldoklom.

- Dehogy haldokolsz, csak össze tört a szíved.

- De hogy fájhat ennyire?

- Az emberi szív törékeny jószág.

- Annyira szeretlek. Mindig is szerettelek. Te vagy a lelki társam. Az igaz szerelmem.

- Én is szeretlek téged. Az irántad érzett szerelmem a legmeghatározóbb része az életemnek. És soha nem foglak elfelejteni.

- Akkor maradj velem.

- Nem lehet.

- De mihez kezdhetnék nélküled? 

Tegnap nagy takarítás volt. Egyedül. Rettegtem, hogy egyedül kell lennem. 

Korán reggel kipattantam az ágyból, és neki estem. Szándékosan korán kezdtem, mert úgy volt G ( Dzsi ) átjön. Addigra szerettem volna egy tiszta, illatos lakásban fogadni őt. Délutánra bejelentkezett nagyobbik bátyám is, egy kis tanácskozásra.

Szobám rendbe rakása, portalanítás, mütyürök művészi elhelyezése, porszívózás. Röpke 2 óra! alatt végeztem. És ez volt a legkevesebb. Apu szobája, függönyök leszedése, mosása, porszívó, portörlés, erkély, előszoba...és Anyu szobája.

Kétszer kellett kifordulnom, mert képtelennek éreztem magam arra, hogy eltegyem az ágyneműjét, ami várta őt. Az éjjeli szekrényén elpakoltam a csoki maradékot, a negrot, a vattákat. Letakarítottam a szekrényeket, tv-t. Függönyt is is mostam. Annak ellenére, hogy egész nap szellőztettem, amikor délután bementem, Anyu illat fogadott.

Éppen porszívóztam, mikor G telefonált, hogy sajnos nem tud jönni, mert elaludt. Annyira elvoltam a gondolataimmal, hogy igazából fel sem fogtam, hogy mit mond. Máskor csalódott lettem volna, sőt reggel még úgy voltam vele, hogy ha nem jön, akkor megőrülök a magánytól. De akkor semmit nem éreztem.

Sikerült 6 óra alatt kitakarítani úgy a lakást, hogy egyszer sem kezdtem el őrjöngeni. Gyors ebéd után a felejtést és az elterelést választottam. Nézzünk filmet. 

Már ép untam, mikor hallottam, hogy érkezik a bátyám. Majdnem 3 órát volt velem, amiért nagyon hálás vagyok. Beszéltünk pár szót Anyuról, hogy a közeli és távoli ismerősök hogyan reagálnak a hírre. Aztán család, szerelem, munka, filmek, zenék. Nem emlékszem mikor beszéltünk ennyit egyben. Talán soha.

Tehát túl éltem a rettegett napot, nagyjából egyedül, Nem kaptam idegösszeroppanást, vagy bármi mentális balesetet. 

Nem a legvidámabb napom volt, de jobb volt mint amire számítottam.

Sajnálom, részvétem. Én is csak ennyit tudtam mondani mindig. Mi mást lehet ilyenkor mondani? De amikor hallod, akkor már a 10. alkalommal untam. Köszönöm a család nevében, és ennyi. 

Gondolataim össze-vissza ugrálnak, majd össze szedem magam.

Egy hete, 3 napja és 10 órája történt. Akkor tudtam sírni. Még másnap is volt pár könnycsepp, de azóta semmi. Viszont üvölteni tudnék folyamatosan. Bent, legmélyen zeng a lelkem.
Csak azt kántálja, miért? hogyan? Bár a szememet folyamatosan marja a könnycsepp, mégsem bukik ki. Csak fojtogat, mérgez, és kínoz.
Egyedül vagyok. Még akkor is, ha tömeg vesz körbe, ha tudom, hogy családom is így érez, mégis egyedül vagyok.
Anyu elment. Észre sem vettem, és elment. Egyik nap még az ágyon ült, kócos hajával, amit mindig elfeküdt, mosolygós ráncos arcával, és a fekete karikákkal a szeme alatt.
Azok a fekete karikák, tudnom kellett volna. Hiszen kialvatlan nem lehetet. De nem vagyok orvos, eszembe se jutott.
Hiába mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, hibába mondtam, hogy hívjuk ki az orvost, mindig ellenkezett.
Makacs volt.
Amikor elkezdődött az egész, azt hittük, csak a szokásos rosszullét. És még akkor sem voltam erőszakosabb, amikor már 2. hete tartott. Ott kellett volna fellépnem makacssága ellen. De ki tudott neki ellent mondani?
Én soha.
Azt mondta jobban lesz, az orvos is, a telefonba.
Elhittük.
3. héten ő is belátta, hogy beteg, kérte, hívjuk ki az orvost, nem jött ki. Csak sorolta milyen gyógyszereket szedjen.
4. héten kihívtuk az ügyeletet, mert már senki nem aludt a családban. Szinte egész nap vele kellett lenni, hogy egyen, igyon, vagy megforduljon az ágyban.
Nem kellett volna eddig húzni. Talán akkor…
A kórházba kerülését követően a 4 nap reggelén…
Megvárt mindenkit. A családját, gyermekeit, férjét, hogy mind bemenjünk hozzá a kórházba, beszélhessünk hozzá, és csak azután ment el.
 
Pokolian hiányzik! Bármikor mentem haza ott volt. Alig várta, hogy végezzek a munkában, ébren várt.
Az utóbbi időben türelmetlen voltam vele, kevesebbet beszélgettünk, már nem ültem le mellé az ágy szélére. Az is előfordult, hogy a szabadnapjaimon nem vele ebédeltem, amit úgy várt mindig.
De a vasárnapok! Ő csak ült, és mondta, hogyan is kell főzni. Pedig tudta, hogy tudom. És mégis mindent elismételt újra meg újra. Aztán leültünk egymással szembe és jóízűen belakmároztunk belőle.
És a jeges kávé! Imádta. Mindig azt mondta „vérré válik bennem”
Nyaranta kiültünk az erkélyre néztük a hegyeket, a felhőket, tervezgettünk és ittuk a jeges kávét. Pontban 11-kor.
 
Szerda délelőtt voltam nála a kórházban. Cseréltem napot, hogy minél előbb bemehessek. Pár szót váltottunk, mert akkor már nehezen beszélt. Infúziót kapott, és sok gyógyszert. A szobatársa panaszkodott, hogy nem tudott aludni anyu miatt, mert egész éjjel kiabált, motyogott, és valakit szólongatott. Elnézést kértem, és mosolyogva megdorgáltam anyut.
-         Aludj éjjel anyukám. Délután jövök vissza, és hozok neked rádiót, hogy tudj aludni.
Itt kellett volna még mondanom neki, hogy SZERETLEK! De nem mondtam. Későbbre tartogattam.
Mire visszamentem, átvitték az intenzívre. Altatták....
Soha többet nem tudtunk beszélni.
Soha többet nem mondhatom neki:
SZERETLEK!