Egy hete, 3 napja és 10 órája történt. Akkor tudtam sírni. Még másnap is volt pár könnycsepp, de azóta semmi. Viszont üvölteni tudnék folyamatosan. Bent, legmélyen zeng a lelkem.
Csak azt kántálja, miért? hogyan? Bár a szememet folyamatosan marja a könnycsepp, mégsem bukik ki. Csak fojtogat, mérgez, és kínoz.
Egyedül vagyok. Még akkor is, ha tömeg vesz körbe, ha tudom, hogy családom is így érez, mégis egyedül vagyok.
Anyu elment. Észre sem vettem, és elment. Egyik nap még az ágyon ült, kócos hajával, amit mindig elfeküdt, mosolygós ráncos arcával, és a fekete karikákkal a szeme alatt.
Azok a fekete karikák, tudnom kellett volna. Hiszen kialvatlan nem lehetet. De nem vagyok orvos, eszembe se jutott.
Hiába mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, hibába mondtam, hogy hívjuk ki az orvost, mindig ellenkezett.
Makacs volt.
Amikor elkezdődött az egész, azt hittük, csak a szokásos rosszullét. És még akkor sem voltam erőszakosabb, amikor már 2. hete tartott. Ott kellett volna fellépnem makacssága ellen. De ki tudott neki ellent mondani?
Én soha.
Azt mondta jobban lesz, az orvos is, a telefonba.
Elhittük.
3. héten ő is belátta, hogy beteg, kérte, hívjuk ki az orvost, nem jött ki. Csak sorolta milyen gyógyszereket szedjen.
4. héten kihívtuk az ügyeletet, mert már senki nem aludt a családban. Szinte egész nap vele kellett lenni, hogy egyen, igyon, vagy megforduljon az ágyban.
Nem kellett volna eddig húzni. Talán akkor…
A kórházba kerülését követően a 4 nap reggelén…
Megvárt mindenkit. A családját, gyermekeit, férjét, hogy mind bemenjünk hozzá a kórházba, beszélhessünk hozzá, és csak azután ment el.
 
Pokolian hiányzik! Bármikor mentem haza ott volt. Alig várta, hogy végezzek a munkában, ébren várt.
Az utóbbi időben türelmetlen voltam vele, kevesebbet beszélgettünk, már nem ültem le mellé az ágy szélére. Az is előfordult, hogy a szabadnapjaimon nem vele ebédeltem, amit úgy várt mindig.
De a vasárnapok! Ő csak ült, és mondta, hogyan is kell főzni. Pedig tudta, hogy tudom. És mégis mindent elismételt újra meg újra. Aztán leültünk egymással szembe és jóízűen belakmároztunk belőle.
És a jeges kávé! Imádta. Mindig azt mondta „vérré válik bennem”
Nyaranta kiültünk az erkélyre néztük a hegyeket, a felhőket, tervezgettünk és ittuk a jeges kávét. Pontban 11-kor.
 
Szerda délelőtt voltam nála a kórházban. Cseréltem napot, hogy minél előbb bemehessek. Pár szót váltottunk, mert akkor már nehezen beszélt. Infúziót kapott, és sok gyógyszert. A szobatársa panaszkodott, hogy nem tudott aludni anyu miatt, mert egész éjjel kiabált, motyogott, és valakit szólongatott. Elnézést kértem, és mosolyogva megdorgáltam anyut.
-         Aludj éjjel anyukám. Délután jövök vissza, és hozok neked rádiót, hogy tudj aludni.
Itt kellett volna még mondanom neki, hogy SZERETLEK! De nem mondtam. Későbbre tartogattam.
Mire visszamentem, átvitték az intenzívre. Altatták....
Soha többet nem tudtunk beszélni.
Soha többet nem mondhatom neki:
SZERETLEK!