Valamelyik nap megkaptam: nem gyászolok eléggé.
Már bocsánat, talán látványosan kellene? Állandóan könnyesnek kellene lennie a szememnek? Bőgnöm kellene léptem-nyomon?
Gyászolok. Amikor senki nem látja, amikor itthon vagyok egyedül. Vagy a buszon, a szobámba, még a barátaim előtt is. De nem teszem közzé!
Azért meg megpróbálok tovább lépni, élni, folytatni az életet? Nem roppanhatok össze. Az luxus lenne. Itt van még apum, akire vigyáznom kell. Mert Ő tényleg nagyon egyedül van. Hosszú idő után. És bár látom, hogy kicsit jobban van, nap mint nap aggódok érte. Mert én gyakorlatilag reggel 7-től este 9-ig nem vagyok itthon. Nincs nagyon kihez szólnia. Persze lefoglalja magát, de akkor is magányos, egyedül van a lakásban. És annyi mindent kellene megoldania, és én csak minimálisan tudok neki segíteni.
Igen, minden megy tovább! Csak most már nincs kire támaszkodnunk. Ketten maradtunk. Nincs senki.
Erősnek tűnök, de gyenge vagyok.
" Még az előbb a szembe néztél
Erőtlen kezeddel megérintettél
Arcodra mosolyt erőltettél
S halkan súgtad fülembe
Ne félj!"
