Tegnapi bejegyzésemet megosztom facebook-on, amit nagyon sokan lájkoltak, kommenteltek.
Félre értések végett, nem azért osztom meg, hogy most mindenki sajnáljon. Csak ki kellett írnom magamból a fájdalmat.
Valaki sír, dühöng, tör-zúz, alkoholt iszik, magába fordul, stb.
Sírás nem megy, a dühöngésnek nincs értelme, az alkohol csak ideig-óráig segít, és munka mellett nem tanácsos.
Én írtam. Évek óta, ha valami bántott, mindig kiírtam magamból. Hol versekben, hol novellákban, vagy hagyományos papír alapú naplóban rendeztem le magamban az érzelmi hullámokat.
Azért választottam az internetes naplót, mert szerettem volna, ha mindenki tudja milyen anyukám volt.
Persze mindenkinek a saját anyuja a legjobb, a legcsodálatosabb, legszebb, de én csak a sajátomról tudok nyilatkozni.
Csodásan főzött, mindig talált valami új receptet, ami főként zöldségekből állt. A frászt hozta olyankor rám. Inkább hagyományos étrendet szeretem, de összeszorított fogakkal azért mindig lecsúszott a párolt brokkoli, répa, padlizsán, és egyéb más zöldségek.
Gyerekeit nagyon szerette, tűzbe ment volna értük. Még amiatt is aggódott, amiről nem tudott, és folyamatosan járt az agya, hogyan tudna segíteni. Bármiről lemondott értünk. Ahogy az anyukák általában.
És az unokái! IMÁDTA őket. Most bánom igazán, hogy én életében soha nem tudtam megajándékozni egy kicsi Temivel. De egy biztos, ha lesz egyszer gyermekem nagyon sokat fog tudni a nagyiról, akit ő nem ismerhetett.
Bár most sokkal jobb hangulatban vagyok, mégis látom magam előtt az utolsó képet róla.
Ahogy feküdt az intenzíven, csövek lógtak ki a szájából, nyakából. Az egyik szeme félig nyitva volt, és teste fel-le emelkedett a lélegeztető géptől. A gépek pityegése, a család sóhaja, a suttogás, és a könnycseppek. Körbe álltuk és vigyáztunk rá.
Amiért nagyon mérges lehetett volna, hogy a haja kócos volt.
Jól vagyok, jól vagyok!
Ma már szebbnek látom, a holnapot.
