Persze a rossz dolgok egymás után jönnek.
Amikor végre azt hiszem, fellélegezhetek, jön egy információ és ismét görcse rándul a gyomrom. De persze ez az én hibám. Mert minket kérdezek, miért kell nekem információra éhesnek lennem, minket akarok mindent tudni, miért kínzom magam szándékosan? És miért választok mindig rosszul?
Hetek óta a mellkasomon ül ez az érzés. Hol jobban szorít, hol kicsit enged, de folyamatosan ott van. Megzavar, elkábít, depresszióba dönt.
Pedig mindig megfogadom, hogy soha többet, és minden alkalommal belefutok. Valahogy meg kell oldanom, meg kell szakítanom a kapcsolatot. Csak nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Hogy ne lássam, ne halljam, ne érintsem. Más megoldás nincs, csak a teljes elzárkózás. Szédülök a gondolattól, hogy megint hoppon maradok, míg mások képesek tovább lépni. Legszívesebben az egész mostani életemet, barátaimat, családomat itt hagynám, és valahol távol új életet kezdenék. Ahol nincs múlt, csak a jelen.
Nem tehetek róla, érzelmes vagyok. Kellett nekem őt megszeretnem. Pedig szólt, hogy ne tegyem…szólt…
Ez most egy végleges döntés!
